Novella #3

Novella

Mit is jelent számomra a szerelem? Nem szeretném szavakkal kifejezni gondolataimat, sokkal inkább mesélném el egy történettel.
Minden 2012 szeptemberében kezdődött. A nyári nap sugarai még bőven színessé tették az őszi napokat. Az ablakon beszűrődő fény, zavarta a szemem. A gondolataim valahol máshol, egy másik világban cikáztak. Egyre csak azon kattogott az a kis fogaskerék, az elmém legmélyén, vajon milyen is lehet az új angol csoportom. Vajon kedvesek, aranyosak, okosak? Ne talántán kedvelni fognak? Hasonló gondolatokkal ballagtam le a földszintre, majd vettem az utam a folyosón elhelyezkedő legutolsó teremhez. A kanyarnál a lábam kissé meg remegett, amit barátnőm egy öleléssel nyugtázott. Nagy levegőt vettem és besétáltam a nevetéstől hangos, kicsinyke terembe. Összesen 6 ember tartózkodott oda bent. Volt köztük pár ismerős, és voltak olyanok, akik érdeklődést keltettek bennem. Ilyen személy volt az a fiú is. Az a fiú, aki magas termetével az ablak peremének támaszkodott és smaragdzöld szemeivel engem mért végig. Hirtelen egy jóleső érzés, járta át a testem. Minden egyes porcikám meg remegett, mikor újra és újra rá pillantottam. Órákon keresztül lennék képes azokba a szemekbe nézni. Van bennük valami, valami rejtélyes, ami arra késztet, hogy minél jobban megismerjem őt. A csoport többi tagját szinte még szemügyre sem vettem, de neki már minden egyes porcikája belevésődött a tudatalattimba. A fürtös, barna haj, a gyémántként ragyogó szemek, a széles váll, a magas, kissé vékony alkat és az a kisfiús mosoly, mely minden percben felelhető volt arcán. Ilyen lenne a szerelem első látásra? Tényleg képes az ember egyetlen pillanat alatt, menthetetlenül beleszeretni valakibe? Igen, képes. Ám, nem minden ember! Az ilyen dolgokhoz remélni, élni és harcolni kell! Reméld, hogy egyszer minden jobb lesz! Élj meg minden egyes pillanatot, mert lehet, hogy az, az utolsó. Harcolj, különben elveszel ebben a világnak nevezett körforgásban. Én, ezt tettem. Reméltem, éltem, harcoltam és ennek meg lett a gyümölcse.

• Szia, Harry vagyok. Harry Styles. – mosolygott rám. 
• Szia, én pedig Bella Parker. – mosolyogtam én is.

 Egyszerűen lenyűgözött. A hangja olyan magával ragadó, akár egy dallam. Ha képes lettem volna kikapcsolni az agyam, megtettem volna, hogy újra és újra ezt a mély dallamot játszhassam le fejemben. Ám, ez nem volt megoldható, mert a fiú kérdések hadjáratát indította felém.
Egy jól eső, széles mosoly terült szét arcomon, mikor követtem őt az utolsó padhoz. Pont az ablak előtt ültünk, így a szél egyszer – egyszer bele kapott dús, barna hajamba és rakoncátlanul fújta a szemembe. Ezen pillanatok alatt egy szempár folytonos helyét véltem megtalálni arcomon. Csupán a gondolattól hogy mellette ülök és érzem illatát - mely megnyugvást keltett bennem - pírba borult az egész arcom. Életemben először éreztem azt, hogy az érzelmeim viszonzásra leltek, még hozzá egy tökéletesnek mondható fiú személyében.
A napok teltek múltak és egyre otthonosabb volt számomra az új iskola és az angol óra. Minden egyes órán jól eső kacagások hangja volt hallható, abból a bizonyos utolsó padból. Akár hányszor meg hallottam, mély, reggelente rekedtes hangját a szívem ki hagyott egy ütemet majd gyors tempóra váltva kezdett kalimpálni. Féltem, hogy ezek az érzések nem találnak viszonzásra, hisz eddig még egyetlen olyan lépést sem tett amely, nyilvánvalóvá tette volna, hogy érdeklem őt. Láttam, rajta hogy kedvel és az, hogy tekintetét folyton – folyvást rajtam tartja, belém ültette a remény halvány sugarát. Ám, a remény halvány sugara egy napon sokkal nagyobbá nőtte ki magát.
Szia, Bella. Rá érsz picit? – mosolygott rám, álmaim hercege.
Szia, persze.
Nos, mint tudod lesz a gólyabál….és ha jól hallottam te is szeretnél táncolni. – vakargatta a tarkóját miközben kinyögte a mondatot.
Igen Harry, jól hallottad. – mosolyogtam rá.
Huhh…akkor lennél a párom. Vagyis táncolnád velem a nyitótáncot? – pirult el teljesen.
Hát….tudod. Nagyon szívesen! – nevettem. A fiú megkönnyebbülten ölelt magához, amellyel majdnem szívrohamot okozott nekem. Talán, nem is tudja, hogy ezek a kis apróságok mit is jelentenek nekem. Biztos vagyok benne hogy nem. Ha tudná, fejvesztve menekülne, mint más 16 éves fiú.
Miután kellőképpen kiölelgetett, elköszönt és ment a saját órájára. Én, csak álltam egy helyben, mint egy szobor, míg nem barátnőm zökkentett ki a merengésből.
Mi történt Bella? – kérdezte nagyra nyitott szemekkel.
El kell mennünk báli ruhát nézni. – motyogtam. Azt hittem nem hallja meg, de tévedtem.
Elhívott? – kezdett örömében ugrálni. Nem kellett válaszolnom, hisz nagyon jól tudta, hogy csak akkor megyek el a bálra, ha Harry elhív.
Az idő rohamosan telt és én már választottam egy király kék, mesébe illő ruhát. A ruha tökéletesen passzolt barna, göndör hajamhoz és az általam választott sminkhez. Már csak 3 óra volt a bál kezdetéig én pedig a lábammal doboltam a fodrász székben, melyről kis termetem miatt a lábam alig ért le. Nos, ez volt a másik dolog, amit furcsálltam.  Ben a maga körülbelül 185 cm-rével ki tűnt az emberek közül én, a 160 cm-emmel, másfél fejjel alacsonyabb voltam nála. Miután kész lett a hajam, futottam vissza a suliba és vártam, hogy a szüleim és a bátyám meg érkezzen. Mikor nagy nehezen meg érkeztem, magamra erőltettem a ruhám és cipőm…majd az utolsó simításokat elvégezve kiléptem a teremből.
A folyosón már sorakoztak a fekete szmokingot öltött fiúk és várták, hogy végre megcsodálhassák a partnerüket. Nos, én egy kicsit elvoltam veszve…,hisz Harry az iskola legnépszerűbb fiúi közé tartozik. Talán, ezért nem láttam őt a szememmel. Féltem, hogy nem mer felvállalni a barátai előtt és nem is jön el ma este. Ám, a hirtelen aggodalmam csillapodott mikor meg pillantottam Harry-t a barátai társaságában, de oda menni még mindig nem mertem. Csak álltam és néztem, azt a fiút, aki ellopta a szívem. Bambulásomat az zavarta meg, hogy Harry legjobb barátja felém mutatott, jelezve Harry-nek…a partnere már várja. Harry nagyobb lépésekkel közeledett felém.
Szia, Bella. Csodaszép vagy. – mosolygott rám.
Te, sem panaszkodhatsz. – néztem végig a fiún, majd bele karoltam és vele tartottam a bálterembe.
A dal, amelyet a próbákon már annyiszor hallottam ismerősen csendült fel előttem és rutinosan helyeztem a kezem Harry vállára, míg másikat kezével szorította. A zene ritmusára kezdtük el a lépéseket és előttem meg szűnt a világ. Egy szebb jövő ígérete tárult elém. Egy jövőé melyben, Harry és az én életem egy azon úton halad.
A hatalmas gyümölcsös fák között, vígan szaladgáltunk, miközben néhány forró csókot loptunk egymás ajkairól. Olyan volt akár a középkori filmeken, már oly sokszor látott, fiatal szerelem..melyben az idő és a tér nem számít. Láttam amint mind ketten felnőtté cseperedünk és édesapámba karolva az oltárhoz vezet, ahol a pajkosan mosolygó fiú, könnyes szemekkel vár. Hallottam, ahogyan a boldogító igen hallatán az emberek tapsviharban törnek ki és gratulálnak nekünk. Láttam, hogy mennyire vidáman élnénk együtt az életünket. Megjelent előttem egy, aranyos ház melynek kertjében, egy 30-as éveiben férfi rohant egy aranyos, barna hajú kislány után. Az ablakon keresztül láttam egy vidám, élettel teli hölgyet, akit örömmel töltött el családja boldogsága. A csodaszép kislány az almafa ágára akasztott hintába pattant és hajtani kezdte magát. A szél jólesően fújta szét haját, és a lány miután kijátszotta magát…hatalmas lendülettel rohant édesapja karjai közé.
A zene elhallgatott és a jövőképeim megszűntek. Nem éreztem mást csak egy meleg kezet mely végig simít az arcomon, majd forró ajkait az enyémnek tapasztja.
Abban a pillanatban nem bántam, hogy elvesztettem emlékképeimet, mert tudtam, hogy Harry és én újra felépítjük őket. Egyetlen különbséggel. Az a valóság lesz, nem pedig a képzelet szüleménye.

Bea Styles xx