Novella #4

Írta: kriszty96

Hagyjam veszni a napsugarakat?

 „Három szív, s három lélek. Megannyi különböző érzelemvilág, melyből egy azonban mégis megegyezik. Szerelem, mely az időkerekének idejével pörög és dönt három fiatal sorsáról. Egy lány, akinek választania kell két ellentétes személy között, egy fiú, aki szenved a régi szerelem miatt és egy másik szív, amely felad mindent a szeretett lényért!”

Drága, Egyetlen Gracie!

  Furcsa, igaz? Az élet fondorlatos játéka az, hogy mi ketten összetalálkoztunk. Még most is magam előtt látom annak a gyönyörű ősznek az emlékeit, mikor a szabadság keretein belül visszatértem Holmes Chapel – be. A faluba, ahol születtem, s ahonnan ki akartam törni egy nyüzsgőbb, szabadabb élet reményében. Sosem gondoltam volna, hogy évekkel később pontosan itt tanít meg engem a Sors egy leckére, s arra milyen is igazából szeretni. Milyen a szerelem. Gondolom, furcsállod, hogy arra kértelek csak akkor nyisd ki ezt a levelet, mikor már visszafelé tartasz Londonba, de nyomós okom volt arra, amiért ezt kértem Tőled.  Nem akartam Neked még ennél is nagyobb fejtörést okozni, de tudatni szándékomban állt Veled, mert nem szerettem volna a nélkül végignézni azt, hogy mással akarod leélni az életedet, hogy ne tudj a bennem, a szívemben végbemenő új érzések áradatáról, melyek feléd irányulnak. Valahogyan tudatni akartam Veled, persze anélkül, hogy még ennél is jobban megnehezüljön a helyzeted. Tudom, hogy Shelley szerelmet vallott Neked! Ő maga jött el hozzám és hozta ezt a tudomásomra azzal együtt, hogy egy időre elhagyod a város, sőt még az országot is, s Belgiumba utazol. Nem tudom pontosan leírni mit éreztem akkor, mikor megtudtam, hogy elmész; kétségbeesés, félelem – s bár ezek csak puszta szavak pontosan így éreztem, mikor a barátnőd elmondta, hogy át akarod gondolni a dolgokat. Tudom jól, hogy veszítettem, de ki kell mondanom, tudatnom, kell veled egy bizonyos szót: Grace, én, szeretlek! Talán most nem hiszel nekem, lehetséges, hogy a kapcsolatunkat csak a legszebb nyári románcnak ítélted meg, de nekem, számomra Te jelented az életet! Maga vagy az élet! S bár képtelen vagyok Tőled megválni, tudom, hogy most hazafelé zötykölődsz a vonaton egy kész döntéssel, melyet már az én levelem sem változtathat meg. De ez nem kötelez téged arra, hogy átgondold a fejedben már eldőlt lépéseket! Nem azért írtam Neked ezt a néhány sort, hogy lelkiismeret furdalásod támadjon, mindössze csak könnyíteni akartam a szívem súlyán. Nem akartam a nélkül tovább élni az életet, hogy ne tudattam volna veled, mit jelentett számomra ez a „nyári románc”! Egy biztos: többet, mint Te azt gondolnád! Olyan vagy számomra, - s tudom, hogy ez elcsépelten fog hangzani – mint egy drog.  Remélem helyes döntést hoztál és nem váratod meg sokáig Shelley – t, hiszen biztosan nagyon vár Rád! Ti ketten együtt klassz ki párost fogtok alkotni! S hidd, el egy cseppnyi gyűlölet sem lakozik ezek kapcsán a szívemben! Szeretném, ha boldog lennél és nem aggódnál miattam! Tudom, hogy hatalmas szíved van, de ne törődj többé velem! Jobb lesz, ha mi ketten soha többé nem találkozunk! Hidd el, így mindkettőnknek könnyebb lesz, főleg Neked! Én csak azt szeretném, hogy boldog légy és nem érdekel kinek az oldalán, de a távolból látni szeretném, ahogyan felhőtlenül mosolyogsz. Nem ígérem, hogy nem követem figyelemmel az életed alakulását, mert ahhoz túl fontos vagy, hogy ily egyszerűen engedjem szem elől veszteni a jelenedet, s veled együtt a jövődet. Shelley vigyázni fog rád! Ha nem lennék, ebben ennyire biztos nem állnék félre az útból, de tudom, hogy mellette boldog leszel. Ígérd meg nekem, hogy az a lány maradsz, akibe beleszerettem; az én Gracie – m!

 Örökké szeret és Sosem feled:

  Fények. Az életben oly gyakran előforduló foltok, mik látásunk alapkövei. Rengeteg árnyalat nyilvánul meg tekintetünk tükrének, csakúgy, mint hallószervünk előtt a legapróbb zsivajok is. S számomra most az utóbbi mutatkozott meg a maga legidegesítőbb, szívet szorítóbb módján. Sosem gondoltam volna, hogy, eme hangokat újra kell majd hallanom, s nagyon reméltem most a csipogás nem marad abba, mint egykoron, viszont tudtam, ez a jövő teljesen elkerülhetetlen. Míg a szüleimet egy évvel korábban könnyebben meg lehetett volna menteni, ha idejében találnak ránk, Nathan betegségét már lehetetlen volt kezelni. Ezen kor a gyógyítható, ám veszélyes kategóriába tartozik, de, ha nem észlelik, elég hamar elveszik egy élet.  Egy emberi élet, ami nekem egykoron, oly sokat jelentett. Akit a tudtom nélkül támadott meg a leukémia, s e miatt döntött úgy még régi otthonomban, Párizsban, hogy jobb, ha véget vetünk a kapcsolatunknak. Akkor teljesen összeroppantam, mert nem volt hajlandó elárulni az igazi okot, ami idáig vezetett, de mikor ide, Belgiumba jöttem jótékony célokból, hogy betegeken segítsek, a Sors ismét egymás mellé sodort minket. S itt tudtam meg a lelke mélyén őrizgetett valóságot és, bár voltak személyes problémáim úgy éreztem vele kell maradnom. Akármennyire is fájt akkor az az elválás nem fordíthatok neki hátat, mikor szüksége van egy támaszra, arra, akit állítása szerint sosem vert ki a fejéből. Engem. Kellemetlen volt azt hallani ajkai elnyílását követőleg, hogy még mindig szeret, hiszen én már… nem érzek úgy, ahogyan ő. Azért tértem át ennek az országnak a területére, hogy dönthessek a következő lépéseimmel kapcsolatban. De azzal a ténnyel sosem számoltam, hogy Harry is képes belém szeretni. Szimplán csak át akartam gondolni, hogy George mellett maradjak - e, hogy kiverjem fejemből göndör hajú szerelmemet, vagy őt is zárjam ki az életemből, s meneküljek el örökre. Nem akartam önző lenni. Már a vonatút során azon agyaltam, hogy, ha már én nem lehetek boldog, akkor George legyen az, de a levél, melyet távozásom előtt Harry nyomott a kezembe a pályaudvaron, teljesen felkavart. Úgy éreztem még akkor a vonaton, hogy ki kell nyitnom, s erre a cselekedetre, mintha egy bennem, a szívem mélyén fülemig hasító hang, miben Apuét véltem felismerni, is erre ösztönzött. S, mint akkor most is remegő kezekkel tartottam ujjaim között a vékonyka lapot és némán sírva, nehogy felébresszem az alvó Nathan – t, hullattam a sós folyadékot a tintás, már összegyűrt lapra. Fátyolos tekintetem végigvezettem a láztól pirosas arcú, verítékes, vékonyka testen, ami fáradtságtól, s gyengeségtől volt túlsúlyos. Testén több zúzódás is éktelenkedett, míg nyirokcsomói már láthatóan megduzzadva nyakán hívták fel a figyelmet arra, hogy szervezete teljesen le van épülve. Tudtam jól, hogy mi vár rám. Mellette kell maradnom anélkül, hogy megtudja én már régen túlléptem azon mi közöttünk történt, s a végsőkig a kezét kell fognom, hogy tudja akár elmenekült a szerettei elől akár nem egy személy még van, aki nem hagyja el csak, mert ő régen ezt akarta. S most már ő is érzi, nem maradhat magára, mert görcsösen szorongatta kezével az én balomat, oly szinten, hogy máskor, ha nem tudtám, hogy fél biztosan felordítottam volna kínomban. De mivel tisztában voltam aggályaival nem rántottam el kezemet, hanem én is szorosan markoltam övét. 

  Halk kopogtatás jelentkezett a fehér ajtón, mire villámgyorsasággal gyűrtem zsebembe a levelet, s a bejárat felé fordítva fejemet kíváncsian tekintettem az az mögül előbújó személy alakját. A meglepődés, mint kis fuvallatból, erős ciklonná átváltozó szél csapott arcba, mikor a belépő személynek vörös haja fokozatosan omlott le vállára, s szemhéján a védjegyévé vált tusvonal motívumai kaptak helyet. Egy pillanatig végignézett az ágyon fekvő beteg fiún, majd felém irányította tekintetét, s fejével a résnyire nyitva hagyott ajtóra bökött. Pillantásom visszakóborolt az álmában beszélő fiúra, majd ismét az ajtóra, mely mögött barátnőm már el is tűnt. Felegyenesedtem ültömből, s szépen lassan, fokozatosan szabadítottam fel ujjaimat a vasmarok, erős kezek szorításából. Közel hajolva verejtékes homlokára nyomtam egy apró csókot, míg lehunyt szemeim alól kiszökött egy kósza könnycsepp, mely végigfolyt a fiú arcán. Teste egy pillanatra megremegett, s mocorgásba kezdett, mi egy pillanatig megrémített, de pupilláinak barnája fedve marad, így halkan engedtem meg a tüdőmben tartott oxigént kiszivárogni, s keveredni a légkörivel. Lábujjhegyen osontam el az ajtóig, mely nyikorogva tárult fel, s kilépve a küszöb felett csigalassúsággal nyomtam vissza a faborítású tárgyat tokjába a gombkilincs segítségével. Tüdőm ismét megkönnyebbülve eresztette útjára tartalmát, de még csak annyi időm sem volt, hogy újat juttassak helyére, mert egy erős torokköszörülés megakadályozott, eme cselekedetemben. Ismét meghűlt bennem a levegő, vérem megüszkösödve állt ereimben, mikor barátságosan mosolygó barátnőm arcát pillantottam meg pár méterrel tőlem serényen integetni. Mint akinek farába vipera csípet szaladtam elébe, s nyakába vetve magát arcomat göndör, vörös fürtjei közé temettem. Könnyem is kicsordult annyira örültem, eme váratlan meglepetésnek, s tudtam nem véletlenül jött ide, de boldogsággal öntött el látogatása.

  - Justin – suttogtam nevét, míg eltávolodva tőle mértem végig. Cseppet sem változott ez alatt a pár hónap alatt, talán csak a haja hosszúsága tért el némineműleg a megszokottól, de lényegében a szokásos koptatott farmernadrág, s a félvállas, hosszított felső, valamint az elengedhetetlen, oldalán fityegővel ellátott csizma ékesítette. Mosolyát, mintha forrasztópákával rajzolták volna fel, s ebből tudtam rengeteg mesélnivaló akad tarsolyában. 

  - Grace, annyira jó téged újra látni – ugrándozva zárt újra karjai fogságába, míg én is viszonozva kedves gesztusát, erősebben szorítottam testemhez övét.

  - Mit csinálsz itt Belgiumban? – lassan toltam el magamtól. Pontosan tudtam, hogy oka biztosan van idejövetelének, mert ki az, aki csak azért utazik órákat, hogy régen látott barátnőjét köszöntse és agyonölelgesse? Ilyen egyszerűen nincsen!

  - Lenne kedved meginni velem egy teát? – arca minden egyes rezdülése témaelterelésként csengett, de egy mosollyal próbálta meg leplezni zavarát, ám ennek ellenére én szemfüles módon kiszúrtam az egészet, mi az ő figyelmét sem kerülte el.

  - Nem vagyok brit – csóváltam meg a fejemet lemondóan, s közben hű maradtam francia mivoltomhoz. – Nem szeretem a teát.

  - Akkor mit szólnál egy kakaóhoz? – megrándult az arcom, mi egy pillanatra eltántorította, ami előcsalta gátakkal ellátott kacagásomat. Nevetve, serényen bólogatva mentem bele a dologba, s egy pillanatig örültem annak, hogy barátnőm, ha csak egy percre is, de képes volt velem elfeledtetni az élet adta problémákat.

~ * ~

  - Boldognak tűnsz állapítottam meg fülig érő vigyorából, s szavaim hallatán zavartan nézett fel, miközben elsöpörte tekintete útjából a kusza, vörös tincseket. Félszemmel felnézve szürcsöltem a meleg kakaót, miközben a csend ránk telepedett, de mosolyából ítélve rengeteg mindenről maradhattam le az utóbbi idő eseményeiből. A kórházi büfé teljesen kiürült, így kettesben beszélgethettünk mindenféle megzavarás nélkül. – Mi történt odahaza mióta eljöttem? – kíváncsian vontam össze szemöldökeimet, miközben ő vigyorgó ajkait egy pillanatra beharapta.

   - Én és JJ… - pirulva hajtotta le fejét, s ezen tett máris tudomásomra hozta a barátnőm lelkében őrizgetett, nem oly régen megélt perceket, melyek kizárólag csak boldogság jeligékkel ellátottak lehettek. -… összejöttünk. Adtam neki egy esélyt és nem bántam meg – vigyora szüntelenül telepedett arcára, akár én mimikákkal kommunikáló testfelületemre a keserű fájdalom mosolya. Viszont igyekeztem lépést tartani az ő boldogságával, s arra erőszakoltam magam, hogy színlelésem a lehető leghatásosabb fokot üsse meg.

  - Azóta szeret amióta meglátott – jegyeztem meg az asztalon könyöklő kezemre fektetve fejemet. Látványára sokat tudóan rejtettem el kitörni akaró kuncogásomat, s most először éreztem úgy hónapok óta, hogy őszintén tudok örülni. Ha Justin nem lenne itt most is az egereket itatnám szegény Nathan miatt, akinek már nem sok ideje maradt hátra. Ez oly hatalmas igazságtalanság, hiszem még annyira fiatal és nem érdemli meg a fellegek e fajta hatalmas csapását.

  - Te erről tudtál? – kerekedtek el egy pillanatra a szemei, míg hangja kettővel feljebb szökött a skálán. – Miért is nem csodálkozom ezen, hiszen… - csóválta meg a fejét beletörődve.

  - Nagyszerű kerítő vagyok – vágtam bele a szavába suttogva és lehajtottam fejemet, miközben éreztem a szívem felé telepedő fekete füstöt. – Csak a saját szerelmi életemet vagyok képtelen rendbe hozni – könnyekkel telt meg szemem gödre, de igyekeztem nem az arcomon végighullva kiadni őket magamból, mert akármennyire is kettesben vagyunk makacs erősnek mutatásom ismételten uralta elmém gépezetét. Nem akartam magamat törni és foglalkozni az áldozat szerepével, melybe akaratom ellenére engem soroltak. A forgatókönyv lapjain, temérdeknyi oldalon csak az állt, hogy a szerencsétlen lány oly posztot és súlyt kapott a vállára, mely elől a menekvés volt az egyetlen kibúvó. Ha nem jövők el felemészt az, hogy én Harry – t szeretem, s nem tudom Ő, hogyan érez irántam, valamint ott van George, akit már egyszer megbántottam, mikor több mint egy évvel ezelőtt elhagytam. S most hogy itt vagyok mi változott? Már tudom, hogy Harry is szeret, viszonozza az érzéseimet, de megint csak itt van George személye. Egyetlen megoldás maradt; örökre hátat fordítani Londonnak s az ott élő barátaimnak, itt maradni Belgiumban Nathan mellett, amíg csak lehet azután pedig végleg itt letelepedni. Meg kell futamodnom, hogy egyiküket se bántsam meg. Nem akarom, hogy énmiattam akár csak egy cseppnyi fájdalom is lakozzon a szívükben.

  - Te… - suttogta, de szavai elakadtak. – Olvastad a levelet? – döbbenet foltja mutatkozott arcán, s én is lesokkolódtam mondata hallatán. Szóval ő is értesült Harry leveléről, aminek talán még a sorait is szóról szóra elraktározta elméjében.

  - Még, hogy én tudok mindenről! – ironizáltam mosolyogva, megforgatva szemeimet, mire barátnőm egyszerűen csak felkacagott.

  - Mikor?

  - Még idefele jövet a vonaton – válaszoltam kíváncsiságának tárgyára, majd megint eluralkodott felettem a rossz hangulat, s akár egy tornádó söpört rajtam szüntelenül végig.

  - Ez a fiú Nathan? – láttam, hogy komolyan érdekli a dolog pedig igazából még nem is meséltem neki a régi szerelmemről. Nathan nagyon sokat jelentett nekem, annak idején, többek között neki sikerült velem elfeledtetnie George – t, de már nem érzek iránta semmit, pusztán csak sajnálatot. Ha akkor nem szakít velem mindez most nem így lenne. Nem kellene szenvednem és őrlődnöm két személy között, hanem együtt lehetnék vele, s foghatnám a kezét a végsőkig, miközben szívemben még mindig az iránta érzett szerelem lakozna.

  - Igen – bólintottam. – Leukémiás – lesújtott arcmotívumai együttérzéssé alakultak, miközben ujjai megmarkolták az asztalon fekvő kezemet, s bíztatva nézett rám, melynek hatására utat engedtem a bennem felgyülemlő szavaknak. – Akkor tudtam meg, mikor ide jöttem, azzal együtt, hogy még mindig szeret.

  - És te? Mit fogsz tenni? – kutakodva akarta felmérni arcomat, de én csak minduntalan útját álltam, hogy rejtsem kétségbeesésemet és tanácstalanságomat.

  - Még nem tudom – suttogtam félve, mivel rettegtem a reakciójától. Oly szinten megkedvelte Harry – t, hogy nem volt képes elfogadni a tényt, hogy nyuszi vagyok, s nem árulom el, fedem fel előtte az érzéseim kusza fonalát. De féltem a visszautasítástól, mi mint most kiderült alaptalan volt és ott van egy harmadik személy is, aki a George névre hallgat.

  - Mi az, hogy nem tudod? – robbant ki belőle a számonkérés. – Olvastad a levelet, szereted Harry – t, hónapok óta tisztában vagy az érzéseivel és a helyett, hogy hazajöttél volna elmondani, te is így érzel iránta, itt maradtál – hozta tudtomra dühösen a nyilvánvaló tényeket. Idegesen kopácsolt körmeivel az asztallapon, miközben fújtatva, akár egy bika hagyta el orrát az éltető oxigén elhasznált csoportja.

  - Ez nem olyan egyszerű – hoztam fel mentségemül, de számára ez a mondat is száraznak bizonyult.

  - Mitől olyan bonyolult? – vonta össze szemöldökeit kíváncsian, míg az asztal felett kicsit közelebb hajolt hozzám és várakozva mért végig. Hosszasan kifújva a levegőt egy pillanatra a plafon irányába döntöttem fejemet, majd kiböktem az engem hátráltató személy nevét egy mondatba fogalmazva:

  - Ott van George – szűrtem ki fogaim között, melynek hatására teste ellazult és megértés hátizsákja lógott vállain. – És én nem akarom őt megbántani. Talán jobb lenne, ha vissza sem mennék – puhatolózva hoztam tudomására a bennem eldőlt tervet, bár tudtam teljes mértékben szembe fog vele szállni.

  - Szóval tönkre tennéd Harry – t és magadat is, azért, hogy George boldog legyen – vonta le a következtetést, miközben karjait összefonta mellkasa előtt és bosszúsan méricskélt. – Grace, ez nem megoldás és, ha menekülsz az meg gyávaság.

  - Miért akkor mit tegyek? – csattantam fel hirtelen, s magamat meghazudtoló módon förmedtem rá legeslegjobb barátnőmre, aki mindig jót akart nekem. Erre is bizonyíték az, hogy bár ő is szerelmes volt George – be midig és mindenkor a pártomon állt. – Tegyem tönkre megint George – t, mint régen? – arcomat tenyerembe temettem és már nem álltam gáttal a sós cseppek elé, melyek vörös színfoltokkal sebezték meg szemeimet. Egész pupillám gyulladásban állt, miközben én hangtalanul zokogva, lehajtott fejjel meredtem a barna asztal felületére, melyet csak homályos látással vihettem véghez.

  - Ha nem cselekszel így abba te is tönkre fogsz menni – világosított fel együtt érzően sóhajtozva. – Csak gondold át – hallottam, amit egy szék megnyikordult, s szemem sarkából láttam Justin alakját megemelkedni. Egyenesen mellém sétált és vállamra helyezvén kezét erősen belemarkolt említett testrészemre, hogy bíztasson és döntésre ösztönözzön. – Ne hagyd veszni azt a fiút, aki mindent kész feladni érted! Képes lenne lemondani rólad, csak azért, hogy te boldog lehess. Harry teljes szívéből szerez téged és ezt értékelned kell. Gondolkodj! – suttogta a fülembe, melynek hatására összerezzentem és a helyzet súlya csak még fájóbban érintett. Hiszen tudom, hogy teljes mértékben igaza van, de én nem vagyok képes csak úgy ok nélkül bárkit is megbántani. És, ha Harry – t választanám azzal George – t megint csak összetörném. Talán most már végérvényesen. – És hozd meg a helyes döntést! – kérlelt, majd sarkon fordult és magamra hagyott a gondolataimmal. Nem tudtam nem igazat adni neki, de nem akartam összetörni egy régen már szilánkosra vert és egyben pillanatragasztóval összeragasztott szívet. S csak egy kérdésen merengtem egyfolytában; hagyjam veszni a napsugarakat és engedjem egemre vándorolni a sötét felhőket?